MENÜ
                                                                                 szeretet
.Minden napodat úgy éld mint ha életed utolsó napja lenne

CSENDESEN SZERÉNYEN HALLGATOM A ZENÉT

S ELKÜLDÖM NEKED SZÍVEM MINDEN SZERETETÉT

 

AZT HITTEM A SZERETET ÉS A JÓSÁG CSAK ÁLOM

DE RÁJÖTTEM NEKÜNK KELL SZÉTSZÓRNI A VILÁGON

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezt a történetet egy számomra kedves barátomtól kaptam :tanulságos olvasd el

 





Az Ismeretlen Légiós



A kis erdőszéli tisztáson Néhány megmaradt társammal egyre a fák sokasága felé hátráltunk szorultunk visszafelé. Az a pár de inkább, tizedmásodpercnyi idő csak arra volt elegendő szétnézzek magam körül. Vagyunk még? Hányan? S ki az még aki áll. Éreztem ez más lesz mint ami eddig volt. A sok harc melyből ha sebekkel borítva is volt visszatérés, mely magában hordozta az újabb ütközet lehetőségét. Ez mintha most nem olyan lenne. Az eltelt idővel arányosan egyre fogyott a remény is. Egyre többen s szorosabban szorítottak, forgácsoltak szét bennünket egymástól. Hozzám legközelebb társam, barátom. Mintha csak egy picit meglökött volna. Csak azt éreztem egy aprót lépve oldalt hogy egyensúlyomat visszanyerjem. Elsüvít szinte karomat súrolva egy kilőtt golyó. S szinte abból a mozdulatból indítva súlytok magam is magam elé, pont időben puskám tusával. Hogy nagy csattanással megálljt parancsoljak egy baljósan közelítő tőrnek! Mit egy szorító kéz elernyedve főldre ejt. S hogy honnan is kerül elő magam sem tudom már. Talán az oldalamon levő tokjából Utolsó még megtöltött pisztolyom. Mi még képes megóvni. S kis időre távol tartva azt ki arra vállalkozna közelembe kerüljön. Ne puszta kézzel keljen védenem magamat. Ha egyetlen másodpercre körül tudok nézni. Arcot csak néhányat látok. Kik közelemben vannak. Ahogy távolabb már csak arctalan egymásba gabalyodó embertömeg mely hullámzik s felénk tart. Számukat. Becsülni sem tudom. S aztán nyugalomszerű érzés. Beletörődés. Most már csak egy kérdés maradt. Ami nem mindegy. Pont azért hogy eddig így történt. Nem mindegy milyen befejezést nyer. S ha be kell fejezni. Kegyel e sors eléggé. Hogy az ne méltatlan legyen. Na rajta!!! Lássuk csak!! S pisztolyomat visszadugom tokjába. Puskámat emelem föl. Érzem ahogy a langyos kis hengeres cső tenyerembe simul. Magam elé tartva fa tusáját nézek magam elé. Most még abban a helyzetben vagyok alkudhatok s kérhetem önmagam árát! Ennek nyomatékát a lesújtó puskatus teszi konkréttá. S az első vállalkozót teríti le hangos nyögéssel a földre. Ki már döfni készült felém irányzott szuronnyal. A következő már barátom mellkasa irányában célozva készült megváltó találatot eljuttatni. Ezt már csak egy rúgással tudom kissé eltéríteni. Érezvén ahogy bakancsomnak ütődik a hideg acél. Mely a bordák közt kívánta befejezni megkezdett útját. Ez most már az utolsó, a legvégső roham lesz. Egyre szorul feszül a hurok. S nincs már hová hátrálni sem. Nézni is csak előre lehet már. Nem látni hányan, s ki kivel. Annyit igen. Mi már kevesen. Kétségbe ejtően kevesen maradtunk. S előttünk egy arctalan sötét indulatos áradat. Na kinek lesz arca először? Ki lesz az? Remélem legalább meg tudom nézni. S milyen lesz az utolsó szemhunyás? S amikor kinyitom mit látok? Hová jutok. Mit senki nem tud, nem tudhat. Azt mondják. Nem fáj! Nem érzel semmit. Ezek a gondolatok futkorásztak előttem. Szinte nem is tudom milyen időrendi sorrendben. Mi közben a történések lejátszódtak. Miket leírtam. S ahogy egy pillanatra mint ha szét nyílt volna a tömeg. Mint mikor a falon egy villanásnyi időre ajtó nyílik. Ott a távolban a tisztás irányában egy különös alakot láttam. Egy hosszú zubbonyszerű szürkészőld nyitott kabátban sildes napellenzős sapkában egy öreg ember alakját . Bő szárú valamikor barnás zöld széles szíjjal a derekán meghúzott nadrágját magas szárú oldalcsatos, bakancsában beletűrve. Egykedvűen, minden sietség nélkül közeledik. Az arcát látni nem lehet. Lehetetlenség lenne bárkihez is hasonlítani. Középen a sapka alól hosszú szürkésen szőke ősz haja mintha a szemébe lógna S mint akit semmi nem izgat s nem érdekel. Felénk tartott. Komótos léptekkel. Mintha csak a korzón sétálna. A látvány bűvöletéből lövés durranása térít vissza a valóságba hallom a töltény koppanását nem sokkal célt tévesztve becsapódni a fatörzsébe. Majd a másodikat, ahogy a hónom alatt oldalbordámnál szánt bele ingembe s kiszakítva belőle egy darabot tova szál. A harmadik durranásra ösztönösen fordulok a lövés irányába. Lássam ki az ki küldte. Fura!! Ez mintha más lett volna kicsit mint az előző kettő!! S egy pillanatra csodálkozó szinte olyan furán előre meredő alakot látok ahogy az vállgödrében tartott hosszú csövű puskával, dőlne előre. Majd vágódik el elernyedve. S az előbb említet fura alak. Leereszti rövidcsövű karabélyszerű fegyverét. Először látom egy pillanatra arcát. Félig profilból. Olyan Svejk szerű. Ahogy nézem. Törékeny külsejű öreg embernek tűnik. Ahogy újra magam elé figyelve. Már nem látom, aki felém tart azt nézem. Figyelem keze pisztolyt tart felém. Előrántom a magamét én is. Szinte egy időben durran a két fegyver. S meletem lehanyatlik egy társam. S aki a golyót küldte olyan csuhaj mozdulattal szintén földre roskad. S kezemben a füstölő pisztoly csővel arra gondolok. Legyél takarékos. S egyet tarts meg! Egyet. Az utolsó. Ne más életét oltsa ki. Ha nem a becsületed árán egyet meg kíméljen! S ez mintha erőt adna. Mint amikor az ember nagyon erősen elhatároz valamit. S abból merít erőt! Valóban. Hiszen nem gyűlöletből öl! Hanem sokszor tehetetlenségből! Nincs az a harag indulat. Mit az utolsó pillanat meg bocsátani ne tudna! S újra ahogy gondolatok mezejéről visszatérek a valóságba. Na lássuk. Ki lesz az? Ki hozza el az utolsót? Az utolsó csapást vagy döfést. Vagy távoli ítéletet melyet szentesít egy fegyverből ki lőtt töltény valahonnan elindulva. Készen vagyok! JőőőJJ!! S mellettem legjobb barátommal ahogy maga is sebekkel borítva véresen tántorog. Igyekszem mellette maradni. Együtt kezdtük. Nem tudom kettőnkön kívül hányan vagyunk még. S maradtunk. Úgy érzem mind menni fogunk. Látom ahogy valaki a másik oldalról gyors mozdulattal felénk fordulva ránk támad. S utána még egy, még egy. Fordulnék magam is. De nem mozdulok csak lassan. Iszonyúan lassan. S akkor veszem észre. Elől a hasamnál valahol piros az ingem. Ösztönös mozdulattal nyúlok oda. Tenyeremben marad a piros folt. S melegen csordul le pár vércsepp a földre ujjaim hegyéről. Lassan mintha ólomból lenne kezem emelkedik a pisztoly cső magam elé. S kimérten durran. Egyet - kettőt – hármat- négyet. S a barátom? Neki is már csak egy tőr van a kezében. Azt maga elé tartva áll kissé szét vetett lábakkal. S jön az ötödik durranás. Baljósan. S utána. Már csak egy fémes kattanás a jelezve. Nincs több. Az ember életében az utolsó másodperc a leghosszabb. Hiszen a rövidségénél fogva képtelenség lenne felfogni a legnagyobb bölcsességet. Lettünk. S voltunk. S hogy is voltunk. Az nem mindegy. S mint az úszni nem tudó ember fölött amikor összecsapnak a hullámok. Úgy zúdult ránk az ember csoport kiket ideig óráig visszatartott az a néhány pisztoly golyó. Mely sajátosan mondta el perbeszédét. Védelmünkben! Az utolsó szó jogán! Ahogy ott álltunk . Még a közeledő arcokat fürkésztem. Had lássam ki vagy! Gyere. Csak lássalak. Tudjam ki vagy. Te ki vagy! KI életem utolsó pillanatát hozod el nekem! S barátom kezében lassan mintha mozdulna a tőr. . S ebben a pillanatban fogtam föl elindult útjára. A becsületem végső befejező akkordja. Hogy ő esetleg itt maradva vállalja a túlélés gyalázatát! Ahogy egy pillanatra felé pillantottam. Mintha azt a fura öregembert láttam volna magam előtt. Fejmagasságba emelt csövénél fogott fegyverrel! Nem tévedtem. Ő lesz az!

Gyorsabb lesz! Igen! Megismerem. Ez csak Ő lehet. és mos már felé fordulok. Csak arra kérlek Istenem hagyd meg nekem hogy a szememet végig nyitva tarthassam!! S a puska tust még látom elindulni! S abban a tized másodpercben valami ösztön megindította a védekezés mechanizmusát. Lecsukta szemeimet. Csak a velőig ható súlyos reccsenés szerű hangot hallom. De érezni semmit…… Semmit nem érzek. Hát ez volt az utolsó szemhunyás. Nincs több ébredés. Fény. Ha megérkezve kinyílik valahol. Mi lesz mit először pillantok meg. Vagy mit utolsóként magammal viszek hová érkezem. DE még mintha állnék. S lám nyílik a szemem. Lassan hitetlenkedve pillant körül. S mintha a félbe maradt tizedmásodperc folytatásaként. Barátom lassan rogyadozó térdekkel csuklik a földre az iszonyú csapás alatt. De tőre egy pillanatra úgy tűnik meglibbentette volna a különös öreg zubbonyának egyik szárnyát. S mintha nem is lenne teste. Nem láttam döfést csak a zubbonyt meg bökő tört. S ahogy a barátom a földre zuhanva feküdni látom. A különleges embert márt mélyen az erdő sűrűjében távolodik lassú imbolygó léptekkel. Beleolvad mint gomolygó füst a ködbe. S utána a csönd. Súlyos csönd. Csak a halottak körülöttem. Azok jelzik. Nem álom volt. Döbbenetes valóság. Élek. Túl éltem valamit. Mintha a csend válaszát várnám magyarázatként. Megérni lehet. Megérteni képtelenség. Kevés hozzá az emberi lét. Hogy felfogd kevés hozzá az emberi érzés, tudat. Mert annak határát szabja a létezés. Már nem látom. Megigézve nézek az erdei ösvény felé. Eltűnt. Ki lehetet? Honnan jött? Hogy került ide, és pont most? Küldte valaki? Mert olyan volt mit hideg nyugalommal végig csinált. Mint valami sors rendelése. Ez az elmélkedés csalja számra a definíciót. Az „Ismeretlen légiós”



Ahogy az erdő sűrűjébe érve megáll. Szétnéz maga körül. Az élénk zöld buja alj növényzet. Csábítóan mintha hellyel kínálná. Leteszi kopott szakadozott háti zsákját. Egy magasra nőt széles törzsű sűrű lombos fa tövébe telepszik, ül le. Maga elé nyújtva egyenesen egymáshoz zárt lábait. Az erdő csodálatos békessége nyugalma árad szét testében. Semmit nem hall az erdő megszokott csendjéhez képest. A sajátos koreográfián kívül mit az erdő madarai rögtönöznek neki. Csak az a békesség nyugalom. Mit ember csak pillanatokra talál meg az életéhez mérten. Ott ül maga elé nézve. Látja magas szárú légiós bakancsának poros orrát. Elmosolyodik „’Na pont addig vagyok ÉN” utána, már ami következik. Az már más”. Kellemes kényeztető nyugalomként simul az erdei idillbe. Mintha Ő is odatartozna akár egy fa, vagy cserje. S ez az erdő soha nem létezett volna nélküle. Sajátos kiváltsága hogy pont ott lehessen. Mert ezt máshol nem találja többé. Most mintha belenyílalna a felismerés!! Futni kellene! Menekülni! Utánam jönnek megtalálnak! De hová? S minek? Miért? El lehet ez elől futni? Sehol nem találnám még egyszer azt mit itt felleltem. Ez elől elfutni. Nem nem. Ez a békesség csend nyugalom. Bármi is következzen. Megéri. Amim van soha nem harcoltam érte! Mindig valamiért- Valakiért. S ennek zálogát magamban hordoztam. Ha egyszer fizetni kell érte. Mert valahonnan benyújtják a számlát. Mi mással tudnék még? S szelíden elmosolyodik. Majd ott valahol eldöntik. Ez is egy küldetés volt csupán. S ha mennem kell, s még tudok? De most olyan jó itt ülni. Engedd hogy maradhassak. Hogy átjárjon ez a békesség. Bármibe kerül. Nem bánom, legyen. Keze lassan mint ha csak valami után matatna csúszik be a zubbony és mellkasa közé. Tétován, lassan húzza vissza. Ugyan azzal a mozdulattal hogy félre hajtja barna ingjén egy még sötétebb tenyérnyi folt tűnik elő. Pirosra festi tenyerét. Kissé távolabbra tartva magától hogy jobban láthassa. Nézi. Nem fáj. Milyen fura Én is tudok ilyet. A test sebe képes gyógyulni. De a lélek az nem vérezhet. Lassan törli kezét maga mellet a fűbe. Majd előhúz a zsebéből egy darabka ruhaszerűséget. És oda teszi az ing alá. Lassú kimért mozdulattal. Abban a mosolyban ahogy e pillanatban maga elé néz. Benne van, elfogadom. Soha nem a győzelmet kerestem. A küzdelem mindig csak azt jelentette. Éppen akkor nekem ott kellett lennem valamiért. Mint a legtitkosabb küldetés melyet mindig abban a percben döntött el. Miért és kiért harcol éppen. Ahol csak egy szakadt kabáttal vagy elvált talpú cipővel több volt. Hol csak eggyel vagy sokall kevesebben küzdöttek. Odaállt hívatlanul Legyen az igazság, vagy a puszta létezésért. Nem kérdezte soha. Szabad döntési joggal. Maga döntötte el. Miért és melyik oldalra áll. Mert ahol ezért harcolnak, verekednek. Nem a győzelem reményében teszik. Talán ami a legfontosabb. Túlélni valamit. Vagy ha már nincs miért. Úgy menni el. Ahogy érkeztünk egykor. Úgy tűnik valamikor nagyon régen is létezett már. Évszázadokkal ezelőtt . Hol Kóborlovagként. Vagy muskétásként. Tűnt föl. S valahová megérkezett. Tette mit éppen jónak látott. S mint amilyen váratlanul jelent meg. Úgy is tűnt el. Senki Nem tudhatta. Ki Ő! Honnan és miért jött? S miért pont oda. Egyetlen ami közös volt. Az az arckifejezés. Ahogy utána néztek hitetlenkedve, csodálkozva. Valami titkos imádsággal megköszönve mint szolgálatot. Megfoghatatlan Isten ítéletként. Szó szinte soha nem hagyta el ajkait. Amit cselekedett csupán az beszélt helyette. Most is valahonnan de nem tudni honnan érkezett. Kissé kopott légiós ruhájában. Megfáradt Öregemberként, mert most pont erre és ennyire volt szükség. Tette azt mire soha de soha nem volt képes. Hogy kitérjen a kűzdelem elől. Mintha csak érezte volna. Arra a pár puska lövésre még soha nem volt ennyire szükség mint most. Látván az óriási túlerőt aránytalan erők küzdelmét. Már tudta. Hol s miért kell küzdenie. Csupán a kérdés várt megválaszolásra. Mert ez a harc abban volt más. Választania kellett! Kettő közül. S amikor érkezett Nem tudta még. Ilyen helyzetbe nem volt eddig . Ezt csak az utolsó pillanat hagyta meg számára. Az a másodpercnyi tétovaság eredménye volt az az az aprócska tőr mely oldalát elérve sebet ejtett rajta. Feladója volt Baráti kéz utolsó ösztönös utolsó mozdulata. Mely óvni akarta még akkor is abban a pillanatban a legszentebb földi zálogát egy fogalomnak. Hiszen csak a lelkekben él. Mindketten pusztultak volna! Az egyik halálos sebbel az emberi méltóságot, tisztességet visszadva legfőbb szövetségesének utolsó mozdulatával. A Másik? Valószínű már semmiként nem tudta volna Ugyanezt tenni. Hiszen valahol erről már az emberi sorsok írója meghozta döntését! S ezt nem tudva valami küldetés tudattól vezérelve tette mire soha nem tett ugyan fogadalmat. De ott élt benne. Védeni óvni kit szeretünk! Ekkor érkezett. Le kellett sújtania késedelem nélkül. Ami beteljesedett. Érdekes párhuzam. Valamikor az Ő sorsa is így kezdődött. Egy utolsó pillanatban érkezett csapás, és életben maradt! Egyedül. Valaki akit Ő soha nem ismert, nem látott előtte mentette meg! S utána, ahogy érkezett, eltűnt mint egy látomás. Ekkor kezdődött el, egy szinte végtelen Szolgálat. Amely elindította ezen a soha véget nem érő úton. Megadva a legnagyobb szabadságot a léleknek melyet még élsz szolgál a Test. Sebet nem érezve. Fájdalmat nem félve. Mint az öröklét, egy végtelen küldetés. Azzá válsz tőle Mire Kire éppen akkor szükség lesz. Nem tartozol senkihez

Egy néma cselekvés leszel az beszél helyetted. Ott ülve csendes merengésében. Megvilágosodott. Minden szolgálat véget ér egyszer. Talán jobb is nem tudni előre. Melyik lesz az utolsó. Az emberi lét lehet mulandó. De Amiért! Az NEM. Túlél téged. Ott él. azokban kik beszélnek róla. Emlékeznek. S Te? Akkor is szolgálni fogod. Ha már csak annyi marad belőled. Az Ismeretlen aki. Amit itt a földön nem találtál meg soha. Ha nem része nem kiváltsága a Földi létnek. Talán valahol létezik még a világegyetem valamelyik zugában. Hová emberként nem érhetsz el soha. Egy napon a test nyűgét levetkőzve. Eljutsz oda. A Végtelen Tisztesség Idegen légiójába. Mit itt a földön próbáltál az utolsó Szolgálatig teljesíteni. Ott megtalálod. Senki nem kérdezi meg. Ki vagy? Honnan Jöttél? Csak az talál ide, ki mindig is ide tartozott. Ami mindig benned élt, az hozott el. Ahol a négy testőr: Athos, Porthos, Aramis, és D’Artagnan, küldetése sikerrel jár. Meg mentvén Buckingham Herceget Milady és Richelieu Bíboros Cselszövéseivel szemben. A kóbor lovag. Don Quijote békésen diskurál Sancho Panzával. Hol Rejtő Jenő egy fa alatt üldögélve kedves szeretetre méltó csibészeivel. Kik naponta laposra verik egymást! Újabb kalandokat tervezgetnek. S Te rájössz Szolgálni már csak itt tudsz tovább. Ami marad utánad. Volt egyszer valaki. Az Ismeretlen Légiós. Ő nem halhat meg soha. S abban a szelíd nyugalomban. Arcán mosollyal. Mintha csak aludna. Ott az élénk zöld fűben találtam rá. Ülve lecsukott szemekkel, talán életében először mosolyogva. Ez volt az utolsó küldetése. Nézem arcát. Kopottas külsejét. Valami azt sugallta. Megérkezett. Nem elment. S Ő ott szolgál tovább. Élni fog ÖRÖKKÉ. Holnap újra lesz, és időnként feltűnik. Megérkezik váratlanul valahová. Kit senki nem ismer. Csak beszélnek róla. Mert ez egy soha véget nem érő szolgálat. Az emberi Tisztesség. Ezt hagyta Rám Örökségül.

 

 

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet